Könyvvizsgálók
2024. április 22., hétfő
Jennifer Egan: A mézeskalács ház
2024. április 5., péntek
Jézus Krisztus Szupersztár - Madách Színház
Ezt az élményt is jóval korábban megkaphattam volna, ha akarom, de talán tényleg most jött el az ideje. Rajongok ezért a rockoperáért – de talán épp a rajongás akadályozta, hogy eddig helyet foglaljak a színház zsúfolt-kényelmetlen, de tényleg érintődés-közeli nézőterén. Az ifjúkorom egyik kifordító élménye volt a film. Teljesen fogalmatlanul ültem be rá, hogy aztán évekig vadásszam a mozikat, ahol épp játsszák; a ma szinte nonszenszérzetű házi képrögzítés nélküli korban így élve az újrázás lehetőségével. Norman Jewison adaptációját Ted Neeley-vel, Carl Andersonnal, és a többi, legendás szereplővel bőven tucatszor láttam csak a középiskolás, budapesti évek alatt – rituálévá lett, hogy nézzem. Egy ennyire erős élmény nehezen tűri a másféle szembesítést.
Hazafelé a buszon nézegettük, hogy a pár előadásra, ami ebben az évadban lesz még, vehetnénk-e jegyet. Végül az akkor éppen elérhető összesen fél tucat helyet elengedtük, nem volt egymás mellé már, nem tudtuk volna fogni közben egymás kezét. Hogy így csaljunk, hogy ne maradjunk teljesen egyedül a szívet maró élménnyel, ahogy anno a moziban én annyiszor. Az akkor több elfojtott levegőt bíró kamasz is megköszönné ezt. Nem tudta még, hogy így is lehet. A felvételt, itt, a végén neki, meg a tegnap esti előadás összes részvevőjének ajánlom köszönettel. Ted Neeley énekel rajta, 2021-ben vették fel. Ehhez voltatok méltók, srácok, lányok. Talán jövőre, húsvét táján megint előveszik ezt a gyönyörű, komoly játékot a Madáchban. Remélem, látni fogjuk.
2024. március 10., vasárnap
Hajao Mijazaki: A fiú és a szürke gém (film)
Dolgom: hogy kézbesítsem.
- Ha föltépném, sem érteném:
Istennek írta Isten.
(Fodor Ákos)
Nem könnyíti meg a frissen ismerkedő dolgát, hogy a fiú és a gém kalandja a valóságunk kárpitja mögött a mester eddigi leginkább japán mesei logikák szerint épült alkotása. Mijazaki komoly nemzetközi elismertsége összefügg a ténnyel, hogy a filmjei java részében ügyesen vegyítette a tradicionális japán mese, a monogatari csapongó, hurkokat vető, utolsó pillanatokban is mindent átértelmező titkokat feltáró történetvezetését az európai gyökerű, sokkal feszesebb, inkább célra tartó dramaturgiával. A számunkra is szokott felütés, felvezetés, középfordulat, fék, nagy fordulat eredményeképp születő katarzis, feloldás drámai ritmusának mezsgyéjén alakította ki a maga ízes filmnyelvét – és nemcsak azért, mert előszeretettel mesélte (japánná, animévé) a mi meséinket is.
A fiú és a gém története minderre gyakorlatilag fittyet hány. A mesélőnek most fontosabb volt, amit a meséjén keresztül sugalmazni szeretett volna. Sokan írták, hogy ez a felnövés-történet rokon Csihiro kalandjaival az Istenek fürdőházában – pedig annak valamiféle komplementere. Csihiro érettségért meghozott áldozata, hogy lemond a belőle megszülető mesehősről, amikor elhagyja a párhuzam boszorkák uralta birodalmát. A különlegességéről mond le, hogy visszatérhessen a szüleivel együtt a hétköznapokba. Mahito viszont magával kell hozza a tudást, amiről nem feledkezhet el: éretlen volt a mesevilág varázsló hercegének örökségére és egész életében dolgoznia kell rajta, hogy e világ megtisztult építőköveként tekinthessen magára. Egyszerűen szólva a saját meséje hősévé kell válnia. Nekem most a két történet együttes érvényének megőrzése a feladatom – hiszen mindkettőt igaznak érzem.
A történet most a mi múltunkba réved, a mester gyerekkorába. A háború bombák gyújtotta tüzében elhamvad az a kórház, ahol kisfiú főhősünk, Mahito édesanyja is dolgozott; az özvegységet nagyon japán módon megélő apja (majdnem hogy azt mondom, élve a lehetőséggel, valójában a veszteségre tradicionális választ adva) elveszi a felesége húgát, s a háború rémségei elől vidékre költözik a fiúval együtt, az anyai ág családjának birtokára. Önéletrajzi elemek finom beépülése ez – Mijazaki repülőgép-gyáros apja is hasonlóan menekítette a családot a nagyvárosból (nem mellesleg: a gyárral együtt) a bombázások elől vidékre. Az anyját és gyökereit vesztett fiú elveszetten téblábol a vénséges cselédek által fenntartott hatalmas házban, nem tudja elfogadni az új anyát, az új iskolát, az idegenséget – ráadásul egy kertben lakó gém is zaklatni kezdi, aki az első pillanattól többnek tűnik egyszerű gázlómadárnál.
Mahito gyásza sértettséggé alakul - amit amúgy nagyon nehezen úszol meg, ha ennyire sokrétegű maga a gyász: így épülhet a valódi érzésből akár egész életre szóló szerep. A sértettség befelé forduló megszólíthatatlansága éppúgy oka, hogy magára marad és elveszik az új életében, mint az apja hibás, távolító gesztusai, amivel megnehezíti a fia dolgát az új környezetben. A gémek hazudnak, mondja magáról a madár, később, amikor a fiú kényszerű szövetségesévé lesz a mágiában. Holott a fiú valójában ugyanolyan hazug, mint a gém. Önmagát sebezve keverné bajba az őt befogadni képtelen új iskolatársait – akik a provokáción, a kiközösítésen túl nem tudtak mit kezdeni az autón érkező, jól öltözött, kimért és gyászában hideg városi gazdaggyerekkel. S lám, a gyász sértettséggé alakulva örökké ott éktelenkedik hegként Mahito halántékán.
Pedig itt, ezen a mesébe nyúló birtokon nagyon titokzatos, életre szóló feladat várná. Anyja családja titkot rejt – a földjeiken áll egy romos torony, amely egy másik dimenzió kapuja. Egy párhuzamos univerzumé, amely a miénk sajátos értelmét rejti; táplálja és meghatározza a miénk – innen érkeznek például a megszületők. Vagy innen is. Ennek a mágikus rétegnek az egyik varázslata, hogy csak az egyik. Hogy még számos ilyen lehet. A látásmód, ami mentén épül, alapvetően gyermeki: emberevő szörnyekké lesznek benne a papagájok, a királyukkal az élen, aki minden autoriter hatalom rajzos paródiája; és a világot egyensúlyban tartó alap a játék: a minden nap egymásra rakott építőkövek egyensúlyi játéka. Az egykor eltűnt, dimenziót váltó mágikus nagyapa a fiúban az örökösét köszöntené – hogy aztán tudomásul vegye: ez a mágikus párhuzamos pusztulásra ítélt, mert nem méltó az örökös. Magát sebző lénye a maga lényegét felismerve nem nyúl a tisztaságot jelképező kövekhez.
Ez a mese nem bocsát el, utánad integetve; ki kell menekülni belőle. Vissza a viszonyokba, ahol saját papagáj-szörnyeteg mivoltod kell felszámolni. Ahova a saját sértettséggé alakult gyászod elől ki kell menteni a szerethető pótanyát, pocakjában az öcsikével. És mégis, meghatározó kellene maradjon, amit általa tanultál. A lényegünk csak a valami elmesélhetőben markolható. Írtam már, egészen máshol, egy másképp felnőtt mese kapcsán: ezek a történetek valójában a legfontosabb kérdéseinkről gondolkoznak. Hiszen miközben feltérképeztük e sárból gyúrt golyó szinte minden zugát, (mesétlenítjük úgymond), még mindig csak meséink vannak róla, hogy miért van élet, hogy a számunkra miért értelmes; egyáltalán, hogy hogyan létezhet ez a kérdés: miért? Ha ennyire tág az értelem, hogy ennyi minden belefér, miért szűkül ebbe a száznál kevesebb évbe - miért csomagolja a halálra ítélt test. Mijazaki történetei is rendre a bennünket leginkább foglalkoztató dolgok határait rajzolják ki – és lépik túl, a mesélés által. Ez a mese is, a magába vesző mítosz dimenziójáról.
Mijazaki jelen van ebben a filmjében, és a filmben jelen van a Japánban (rángó föld, felszökő hullámok, életet tépő szelek által könnyen születő) számunkra szokatlan viszony a halálhoz. Jelen a vigasztalás, egyetlen veszélyben elhadart mondatban, hogy a tűzbe vesző anya kezdettől baráti, meghitt viszonyt ápol a tűzzel. A vigasztalás egyetlen ölelkezésben, amikor a fiú a mostoháját szívből anyjának nevezi. Jelen van az alkotó ember felelete a világnak: az alkotás tisztának őrzött építőkövekből épült, sérülékeny torony, lehet, téged ráz a magad földrengése, a rengeteg más ízű tapasztalat, ha meginog benned – tanít, ha meginog benned. Jelen van a hatalomra vetett komoly gyerektekintet Mijazaki-módra: hogy az is csak önkényesen választott építőkövek mocskos játéka, és hazudik, aki mást mond. Jelen a szolgálat tisztelete azok által, akik képesek a világuk megtisztelve szolgálni. A látszatra csúf, de szeretetből gyúrt öregség, és a felnövés, mint embert próbáló helyzet. A minálunk jobbat alkotás vágya. Ami tényleg elbűvölő varázslat, ha sikerül.
Jelen van az öreg mester filmjében, hogy mi a világunkat a mesélés által értjük. És a meséink csak ideig-óráig érvényesek. Hogy a megértés kísérletei közben itt kell élnünk, ebben az ellentmondásos, zaklatóan igazságtalan, vagy annak érzett közegben. Ahonnan nem irtható ki a konfliktusaink szennyeződése. Ahol ott a halál. Abszurd világban élünk – de gyönyörűen mesélünk egymásnak róla. És én ennyi szóval sem tudtam, most sem megköszönni a mesék öreg mesterének, hogy annyiszor összemarkolta a szívem, az érzéssel, hogy bár magam nem értem, az életünknek mégis van valami éhségeinken túl mutató, gyönyörű értelme.
2024. február 25., vasárnap
Robert Galbraith: A hömpölygő sír
2024. február 18., vasárnap
A mesék ereje (Az Ezeregyéjszaka meséi - A tűzmadár)
Ideje volna felébreszteni szunyókáló blogunk, de ennek még mindig komoly akadályai vannak. Többek közt az a fura helyzet, hogy mostanában lassú, párhuzamos olvasásokba bonyolódtam (a tavalyi évértékelőben fényképes beszámolóval illusztrált egyéb szenvedélyek mellett). Nyitva várja sorát Kleinheincz Csilla Alvilági szövedéke (nagyon felkavar), Jón Kalman Stefánssontól A mindenséghez mérhető (ez most túlringat). Továbbra is rengeteg csillagászati szakirodalmat olvasok, mert a távcsőben látható a látvány megismerhető értelmétől tárul – magában nem mindig evidens (fénypontok, pacák... na és?). De a legfontosabb lassú olvasási projektjeim most Az Ezeregyéjszaka meséi (a teljes kiadás I. kötete még mindig) és A tűzmadár, Alekszandr Nyikolajevics Afanaszjev orosz varázsmese-gyűjteménye. Ez a folyamatban lévő párhuzamos elindított bennem egy gondolatmenetet, amit így, az olvasás közben is nyugodtan megoszthatok veletek.
2023. december 31., vasárnap
Évértékelő helyett
Rovarok, lepkék, mindenféle ízeltlábúak - amennyire irtóztam tőlük régen, amióta fényképezőgép van a kezemben, épp annyira csodálom őket... |
Soha nem múló szenvedély a budapesti állatkert, a nyári rögtönzött elefántshow, amivel megörvendeztetett Arun és Samu, feledhetetlen :) |
A Lillafüred környéki hegyek a kastély tornyából - gyönyörű három nap volt |
Egyik kedvenc saját képem, a bódító levendula illatot képzeljétek hozzá |
Még mindig a természet a legnagyobb varázsló - tervezni se lehetne szebbet ennél a levélcsipkénél |
Karácsonyi árhullám Győrben |
Karácsony utáni árhullám Budapesten. Ezzel a padsorral fordítsunk hátat 2023-nak... |
Ez pedig amire a legbüszkébb vagyok - részleges Holdfogyatkozás 2023.10.28-án |
Az Orion-köd, amennyire a nagyvárosi ég látni engedi. Csillagok szülőszobája, bölcsője - a középen látható négyes, a Trapezium csillagai mindössze 3 millió évesek, csillagászati értelemben csecsemők. |
Azért okulárba időnként belefotózok a mobillal - de ha megvettük a megfelelő adaptert, Timi Dongóval szégyentelenül jobb képeket tud majd csinálni. Gyúrunk rá... |
2023. november 26., vasárnap
The Crown – A Korona – 6. évad, első felvonás…
2023. november 15., szerda
Peter Buwalda: Otmar fiai
A középpontban (majdnem) Otmar fiai – a címadás kissé meglepő, de mivel a kötet egy tervezett trilógia első kötete csupán, még kiderülhet, hogy van mögötte koncepció (itt jegyzem meg: utálok kortárs folytatásos történetet úgy olvasni, hogy még írja a szerző – ha tudtam volna, hogy ez egy trilógia, pláne tolom még magam előtt, mondjuk addig, amíg mindhárom kötet megjelenik). Az első kötet középpontjában a mesebeli Otmar egyik fia, az örökbefogadott fiú, a kakukkfióka, Ludwig Smit. Ludwig harmincas olajipari szakember, középkategóriás senki egy nagyvállalatnál, se ambíciója, se tehetsége; fásult egyhangúsággal menetel keresztül az életén, míg megállásra nem készteti egy hóvihar Szahalin szigetén, ahova azért utazott, hogy találkozzon egy igazi olajipari nagyágyúval, a Shell egyik főfejesével, a rettegett Johan Tromppal. Aki nem elhanyagolható valószínűséggel hősünk biológiai apja.
Szahalinon a hóvihar nem csak a sosem ismert apjával hozza össze, hanem egykori lakótársával, a nagy diákkori plátói szerelemmel, a magnetikus vonzerejű Isabelle Orthellel is. Aki, hogy-hogynem, kíméletlen oknyomozó újságíróként épp az olajipar mocskairól rántaná le a leplet és miután korábban némiképp gyomorforgató erotikus(nak is mondható, de ne szépítsük: kőkemény BDSM) kalandba bonyolódott Tromppal, most le akarja rántani a leplet az olajipar perverz gazemberéről. Hogy pontosan miért is, mert az olajipar megfojtja a világunkat, mert kihalnak miatta a bébifókák, mert Tromp személy szerint kizsákmányolja fél Nigériát és gátlástalanul tüntettet el embereket, hogy eltussolja szemétségeit; vagy mert gyerekkorában (túl korán, túl védtelenül, túl feldolgozatlanul) szembesülnie kellett vele, hogy egy családi jóbarát Tromp perverz játszmáinak „esett áldozatul”? Hát, jó eséllyel már Isabelle sincs tisztában a saját motivációival. Az viszont biztos, hogy bár kíméletlen oknyomozónak tartja magát és valóban semmitől nem riad vissza, hogy megírhassa, amit szeretne, lassan felkopik az álla az anyaggyűjtés közben – jól jön hát, hogy Ludwig félig valami öntudatlan kábulatban lebegve elpletykálja neki, hogy mostohabátyja, a korszakos zseni zongorista és Beethoven-szakértő felfedezni vélte Beethoven utolsó szonátájának egy addig ismeretlen tételét. Az újságíró persze ráharap. A három főszereplőt összekötő számtalan szál pedig így gubancolódik még inkább kibogozhatatlan gombolyaggá.
Történetünknek (már ha lehet itt hagyományos értelemben vett „történetről” beszélni) ez még csak egy része – az a része, amely megalapozza Ludwig, Isabelle és Johan kapcsolatát, egymásra hatását és azt, ahogyan ők egymást látják és láttatják. Ezer képet kapunk mindhármukról különböző visszaemlékezésekből, a múlt felvillanásaiból, de a valódi „arc” az, amelyiket a másik visszatükrözi. Olvasás közben érdekes módon nem Buwalda első könyve, nem is Franzen vagy Knausgard, vagy a többi élveboncoló jutott eszembe többször, hanem Rachel Cusk Körvonal-trilógiája. Noha Cusk sokkal inkább kisujjeltartós esztétikával ír és stílusa nem is állhatna távolabb Buwalda szókimondásától, ő az, aki szinte kizárólag a többi szereplőben keltett benyomásokon keresztül építi karaktereit. Hőseiről szinte semmit nem tudunk meg, csak annyit, amennyi egy-egy beszélgetésből, röpke találkozásból, véletlen kapcsolatból kiderül a másik számára. Buwalda nem ennyire szélsőséges (nyilván: nem is novellafüzérben, hanem kétezer oldalas nagyregényben gondolkodik), de tény: fontosabb, ami a másikban lecsapódik abból, kicsoda Ludwig, mint az, amit Ludwig gondol magáról. Azon túl, hogy ez a technika roppant olvasmányossá teszi a regényt, állandó bizonytalanságban tart – túl sok a változó, nem elég az időbeli ugrálás, ráadásul a nézőpontok és a szereplők is folyamatosan változnak, a diák Isabelle nyilván mást gondolt a diák Ludwigról mint amit a felnőtt Isabelle gondol a felnőtt Ludwigról és ez persze átszínezi azt is, amit a felnőtt Isabelle gondol a diák Ludwigról, ad absurdum: a Ludwighoz kapcsolódó diák önmagáról, és így tovább… Tehát, nincs történet, nincsenek jól körülrajzolt főszereplők, nincsenek egyértelmű kapcsolatok, irányvonalak, célok. Akkor mi van? Bizonytalanság és kérdések. Pont ahogy én szeretem.
Mert ugyan mi sülhet ki abból, ha egy totálisan ambíciótlan, elveszett kamaszt - aki sosem ismerte az apját, akit az anyja szeret ugyan, de folyamatosan érezteti vele, hogy az apja egy segg, aki jól otthagyta vele, akit a „legjobb barátja” folyamatosan csicskáztat - egyszer csak beemel a saját zseniális családjába egy rajongott nevelőapa, aki új nevet, új életet, új testvéreket, új identitást ad? A kamasz Ludwig (aki még csak nem is Ludwig: az eredeti keresztneve megegyezik a mostohabátyjáéval, ezért attól is megfosztják) persze kritikátlanul rajong az őt kényeztető nevelőapáért, és mintha észre sem venné, hogy Otmar a saját csodagyerekeivel valójában egy zsarnok. A csodagyerekek pedig felnőnek, kilépnek a rettegett apa árnyékából, és vagy „csodafelnőttek” lesznek, vagy nem. Vagy övék a világ összes színpada, vagy középszerű művészek lesznek (mint Tosca, a mostohanővér), vagy meg nem értett, duzzogó zsenik (mint Dolf, a mostohabáty). És vajon mit indikál az anya, aki saját tehetségtelen gyermeke helyett a mostohafiát választja, és a zsarnoki apa halála után teljes mellszélességgel veti bele magát Dolf művészi ambícióinak támogatásába? Egy sosemvolt apa, egy elhanyagoló anya, egy fájdalmasan korán elvesztett nevelőapa és két, finoman szólva problémás mostohatestvér árnyékában csoda, hogy Ludwig nem tud normális kapcsolatot kialakítani önmagával sem, nemhogy a körülötte lévőkkel? És vajon milyen kataklizmát hoz ebbe a viszonyrendszerbe, ha egyszer csak megismerkedik a vér szerinti apjával, akiről kiderül, hogy még annál is nagyobb seggfej, mint azt az anya állította?